rendben, akkor megbeszéltük, mondja az igazgatónőnk és beleharapott a kolléganőm felkarjába. au, mondta a kolléganőm, milyen kedélyes itt! kiáltott fel a külsős vendég a megbeszélésről távozva.
igen, nagyon kedélyes vagyok! mondta az igazgatónőnk.

péntek délutánom vidéken: a gyerekek trambulinon ugrálnak, az öregek a temetőbe mentek, én meg sétálok arra, amerre még bort és rokont sejtek a faluban.

​magamat is megijesztem azzal, amikor azt mondom, m​é​g menne gyorsabban, még menne t​ö​bb. ​mé​gis szeretn​é​m azt a gyorsabbat, azt a t​ö​bbet​, még ha ébredés előtt végtelen másodperceken át rám is omlik az egész világ, fulladok, pánikba esem, lebénulok. felkelek és megcsinálom. megcsinálom az egész életet, bassza meg.​

azt, hogy hamarosan egyszerre fog lejárni a személyim, az útlevelem és a bankkártyám, lehet, hogy tulajdonképpen egy lehetőségként kéne felfogni: irány a dzsungel.

a hegyvidék önkormányzathoz tartozó utakat koptatjuk, és én majkát üvöltetek a lehúzott ablakokkal a kocsiban!
hiába, lázadni tudni kell.