"a barátaim kérték, hogy ezek a dalok szóljanak a temetésükön" playlist

hajnal kettő. a taxis még emlékszik, hogy pont 48 órája egy hangos jóreggelt!-tel szálltam be mellé.
egyenesen rokonlelkek vagyunk, nem sokan ismerik fel egyetlen ütemből, hogy charlie szól, mondja. "grogot ivott velünk a folyton fázó hindu szakács", kurvajó szöveg, nem?

reggel a portán visszaadják az ott hagyott könyvemet, hogy ne haragudjak már, de itt áll vagy két hónapja és nem jött érte akinek otthagytam. visszaveszem, megköszönöm. nem jött érte, mert meghalt.

​de tudod, hogy nem szeretem, mikor azt játszod, hogy te vagy a fidesz, én meg a jobbik!

gabi néni a kocsmában aranyomnak nevezi a punkokat kiszolgálás közben, és puszival meg nagy öleléssel búcsúzik tőlük. au revoir, mondják a punkok búcsúzáskor, mert akkor már franciául beszélnek.

azt mondják róla, nagyon babonás, ezért nem hisz a kártyavetésben.

refrén: bár tudnám, mi az istent kell csinálni. így az életben, egyáltalán.

ő egy, kezdte, és beleszívott a cigarettájába, nagyon alanyi költő volt.

mostmár tényleg én lettem az a lány, aki elsírja magát attól, h a koncert végén megtapsolják a zenészeket.
amúgy itt van erről egy nagyon érdekes cikk. mármint nem a sírásról, a tapsolásról.

van, hogy annyira bánt valami, hogy még magamnak sincs kedvem leírni és gondolkodni róla. mi jöhet még? elmegyek a pszichológusomhoz és közlöm vele, hogy nem szeretnék róla beszélni?!

beszökött a gangról egy jóltartott vörös macska a lakásba. de olyan jóltartott, hogy recsegett a talpa alatt a parketta.

- várj, nem tudod a számát?
- a cellaszámát tudom.

olyan emberek barátságát keresem, akik értik, milyen az, mikor reggel a metrón evés közben kiesik a péksüteményből és a metrókocsi közepére bukfencezik egy fél virsli.