lesétáltam délután a dunához, ahol minden kék volt és fehér. macskaköves utcák; a homlokzatokon, és bennem is, doboló kicsi angyalok.
nagyon szeretnék keveset adni kevésért, és sokat adni sokért.

munkahelyemen, a vidámparkban, az irodalomról szól minden, ma délelőtt mégis először a főnököm csatlakozott t-3 percnél, hogy ha már ennyire izgat, nézzük meg együtt a falcon9 és a dragon kilövését, t-1 percnél a szobába lépő kollégánk is belelkesedett, majd t-30 másodpercnél a megbeszélésre épp megérkező, gyanútlan vendégünket is berángattuk a nasa tv elé.
elmondhatatlanul elégedett vagyok.

engem tönkretesz ez az ország.
tavaly a külföldiek még úgy próbáltak flörtölni velem: ágnes, not only is your make-up beautiful this morning but your push-up as well.
idén már így kezdik: i heard you don't have a separate ministry of culture!

amikor megláttam, hogy a konferencián a színpadon ülve kell előadni, azt gondoltam, egyébként szolid öltözetemhez a minisziknya alá vehettem volna más színű, nem világító piros bugyit.
aztán mikor megláttam, hogy a konferencián előadókat milyen színes villogó fényekkel világítják meg, azt gondoltam, a bugyival nem lesz baj, de betanulhattam volna valami koreográfiát az előadás helyett.

ilyenkor hová szökik belőlem a szuperség?

egy fiú ékszert vesz nekem: aw.
egy fiú ékszert vetet nekem az anyukájával: what. the. fuck.
egy négyéves kisfiú szivárványos fülbevalót vetet nekem az anyukájával: awww.