csak délután derült ki, hogy ma nem kellett volna bemennem dolgozni.
úgy tekertem haza, hogy beengedett maga elé egy sürgősségi vérszállítás feliratú autó.

három meleg fiúval ülök egy asztalnál, és én tudom a legtöbbet lady gagáról?!

a vállak amelyeken sírok, ugyanazok a vállak, mint amelyekért máskor sírok.
egy nap úgy döntöttünk, a rózsás ágynemű és én, hogy soha többé nem hagyjuk el egymást.

jaj, jaj, elnézést, hadonászott a titkárnő, egy perc türelmet kérek, csak az igazgató úr még tárgyal, nekem meg hőhullámom van.

a nyelvészetkonferencián konstatálom, hogy az idegességtől remeg a kezem. a pszichológusom sms-t küld, hogy szeretettel gondol rám a tengernél.

nem gondoltam volna, hogy majdnem 26éves koromra azzal fogok új barátokat szerezni, hogy néha beöltözöm hoffmann rózsának.

az volt a metróajtó üvegébe karcolva: szeretlek ági. meghatottál, ismeretlen metrórongáló.

azt mondta, reggel, mikor látom, hogy felébred és kinyitja a szemét, imádkozom, hogy hagyjon még két percet. mit mondjak neki. én is félek.

az értekezleten lejegyzeteltem ma, hogy csak a halál biztos.

mindazok közül, amiket franciaországból hoztam magammal (a csoki, a narancslekvár, a sajtok, a fiú, a mély levegővételek, a jelly beans), a narancslekvár fogyott el utoljára.

igen igazságtalan tavasz van, gondolta magában a bástya utcában sétálva az apró, kicsi görcs, ami én vagyok.