csak délután derült ki, h ma nem kellett volna bemennem dolgozni.
úgy tekertem haza, h beengedett maga elé egy sürgősségi vérszállítás feliratú autó.

három meleg fiúval ülök egy asztalnál, és én tudom a legtöbbet lady gagáról?!

gondolkodom, mi komolyat kéne h jelentsen nekem ez a közelgő 26. születésnap.
velem egyidős fiúbarátaim mostanában pl. részegen kerítést mászva nyársalják fel a végtagjaikat.

a vállak amelyeken sírok, ugyanazok a vállak, mint amelyekért máskor sírok.
egy nap úgy döntöttünk, a rózsás ágynemű és én, h soha többé nem hagyjuk el egymást.

jaj, jaj, elnézést, hadonászott a titkárnő, egy perc türelmet kérek, csak az igazgató úr még tárgyal, nekem meg hőhullámom van.

a nyelvészetkonferencián konstatálom, h remeg a kezem. a pszichológusom smst küld, h szeretettel gondol rám a tengernél.

nem gondoltam volna, h majdnem 26éves koromra azzal fogok új barátokat szerezni, h néha beöltözöm hoffmann rózsának.

az volt a metróajtó üvegébe karcolva: szeretlek ági. meghatottál, ismeretlen metrórongáló.

azt mondta, reggel, mikor látom, h felébred és kinyitja a szemét, imádkozom, h hagyjon még két percet. mit mondjak neki. én is félek.

az értekezleten lejegyzeteltem ma, h csak a halál biztos.

mindazok közül, amiket franciaországból hoztam magammal (a csoki, a narancslekvár, a sajtok, a fiú, a mély levegővételek, a jelly bean), a narancslekvár fogyott el utoljára.

igen igazságtalan tavasz van, gondolta magában a bástya utcában sétálva az apró, kicsi görcs, ami én vagyok.