hát a karalábé undorító, a karfiol meg finom.
(tizenéves fiúk labdavezetés közben)

ne csináld ezt velem most, szabadságon van a pszichológusom.

áhá! szóval ezt az egészet fordítva kell feltenni!
(most elmegyek csendesen sírni egy sötét sarokba)

csavarhúzómba dőlök.

ezek azok a napok, amikor kidülledő szemekkel, szemérmetlenül fordulok meg minden biciklis férfi után, vettem ugyanis csomagtartót és nem tudom felszerelni, és reményeim szerint hamarosan szembegurul majd velem egy ugyanolyan, és letépem a tulajdonosát a bringájáról, h tanulmányozhassam hogyisvanez, de legalábbis utánakiabálok. nagyon rosszul érint engem ez a téma, mmint nem az a része, h bicikliző férfiak után kell forgolódnom, hanem az, h nem tudom felszerelni, sőt, arra se jövök rá, hogy kell. mert nagyon büszke vagyok arra, h tudok mit kezdeni egy csavarhúzóval, meg úgy általában, a szerelnivaló dolgokkal. és az apukám hétvégén biztos felszereli, de számomra ez egy olyan dolog, amit Egyedül Kell Megcsinálnom. ilyen dolgaim mindig is voltak, 3éves koromban kezdődött. akkor majdnem belefulladtam a balatonba következményképpen.

veszem fel a melltartómat, mi ilyen nehéz, mi ez az izé, ami lóg rajta.
egy kerékpárprizma volt. lelkesedésem letörhetetlen.

a legdurvább, amit a fiamnak mondtam eddig, az volt: szétpuszillak!
most nem tudom, h mindenkit bíztassak a kismamafórumok olvasására, v óva intsek tőle.

immár van a saját nevemre saját vezetékes saját telefonom is, komoly embernek érzem magam.
mikor kiskoromban otthonra beszerelték a telefont, a nagymamámmal voltam otthon. nekik már volt telefonjuk, 82-742, így elsőként a nagypapámat akartam felhívni. de mivel én már akkor is vicces gyerek voltam, és be akartam őt csapni, h utána majd diadalmasan felvilágosítsam az igazságról, megkértem a nagymamámat, h fel-alá szaladgáljon a szobában és brümmögjön, így megteremtve a hangviszonyokat, amelyek ahhoz szükségesek, h elhitessem, h egy utcai fülkéből telefonálok. és akkor a nagymamám elkezdett fel-alá szaladgálni és brümmögni, én pedig kezdeményeztem életem első önálló telefonhívását.

a jóképű fotósfiú elővette a profi fényképezőgépét a vonaton, és kiment a folyosóra tájat fényképezni.
a szemben ülő bácsi elővette a kis digitális gépét és telibevakuzta az ablakot.

szerdán az orvostanhallgató barátnőimmel megpróbáltam berúgni, de nem sikerült. holnap az unokatesóm esküvőjén újra megpróbálom. v pedig nem, és akkor senki nem fogja kérdezgetni, h miért nem megyek már én is férjhez, mert látni fogják, miért.

alapvetően két dolgot nem tudok kiverni a fejemből, ha a balatonra gondolok: a kis falusi templomokat és a tipikus balatonparti abc-ket.

ma turkáltam egy angol nyelvű könyvet a tranzakcióanalízisről. múltkor turkáltam egy dvd-t margaret thatcher életéről. élet értelme, alighanem te is miskolc turkálóiban leledzel.

túlteng bennem az agresszió mostanában, lehet, h újra elkezdek fórumozni.

csak etettek, etettek, etettek, meséli anyukám kissé bűntudatosan; szaladok ki a konyhából, erre már én emlékszem, szaladok kezemben a tányérral, amin vajaskenyér van. nem vagyok túl magas, a füleim kilincsek mellett zúgnak el, vigyázni kell a küszöbökre, átfutok a nagyszobán, jobbra ki az erkélyre, kezemben a tányér, hoppá, kicsit megbillen. nem direkt, á, nem direkt, kiesett a vajaskenyér a harmadik emeletről.

szia, találkozunk az esküvőn, viszem a vírusirtót.
egy rendszergazda mindig rendszergazda marad.

miskolc, biciklisek által kedvelt útszakasz, útszakasz által vélhetően kevésbé kedvelt biciklisek.

megbasz a búbánat, h én már sose fogok régimódi angliai egyetem ódon falai között reneszánsz zenét tanulni. sajnos ma ettől a gondolattól nem fogok aludni.

az orvostanhallgató barátnőim már vért vesznek. én pedig már akár egy igei kifejezéseket összekapcsoló "és"-t is fel tudok írni lambdakifejezéssel.

táncoltatok-e ti már halotti misére.

karl jenkins - dies irae (requiem)

nyáresti szabadtéri kultúrprogram, macskaköveken kerti székek, mindenki elég öreg. az éva előre akar menni, mer ő nem lát, nem hall, kiáltja diszkréten egy bottal járó rövidnadrágos öregúr.

... és akkor a hittanon mondta a pap, h nézzük meg a passiót, mer letöltötte.

ha idegenek hozzámszólnak az utcán, ott vége mindennek. ha idegenek rámnéznek, már az is nehéz helyzet. nem mondom, h könnyű velem.
de leginkább az lenne jó, ha soha nem érne úgy haza az ember lánya, h úgy érzi, h egy kisebb nemi erőszakot követtek el rajta az utcákon; és az lenne jó, ha senki nem érezné úgy, h megállhat és megbámulhat, v akár különféle gondolatait, vágyait is megoszthatja velem; és az lenne jó még, ha nem tehetné meg egy vadidegen se az astorián fényes nappal h utánam kiabálja a tömegben, hosszasan, érvekkel alátámasztva, h szopjam le. (ismerős se, este se).
ha vki erre a pozitív visszajelzés kifejezést meri használni, és azt mondja, h ennek örülni kéne, ütemesen fogom ütni a fejét.
ajánlom még a témában a mesternőt.

volt egy orvosom, idősebb nő, aki mindig feltette a melleit az asztalra, úgy kérdezgetett. havonta jártam hozzá, és nemhogy nem emlékezett rám, de még csak el se olvasta a papírjaimat, így egymás után három alkalommal is megkérdezte ugyanazt, válaszoltam ugyanarra, feljegyzésre került ugyanaz a papírjaimra. volt egy másik, akit úgy hívtak, dr. hentes. nem sebész volt, szerencsére. a háziorvosomról nem nagyon tudok mesélni, mer még sose láttam. ami persze nem állt akadályként utunkba abban, h hónapokon át gyógyszert írjon fel nekem, hálistennek. és volt a szakállas doktorbácsi, aki nem az én gyerekorvosom volt, de néha muszáj volt hozzá menni, és üvöltöttem, h nem akarok a szakállas doktorbácsihoz menni. mire rájöttem, h a szakállas doktorbácsi tulajdonképpen marhajó pasi, addigra már nem voltam abban a korban, h gyerekorvoshoz mehettem volna.

én amúgy nagyon szeretek magyar lenni, és általában büszke vagyok a hazámra. milyen érdekes, h mikor éppen nem vagyok büszke, akkor az pont azok miatt van, akik állítólag hasonlóképp éreznek.

pár napja elegem lett az emberekből. az ismerősökből, és az ismeretlenekből - elsősorban ezt a két csoportot emelném ki. viszont rájöttem, h nagyon szeretem a gombát.

ma reggel úgy ébredtem, h mérhetetlenül dühös voltam. úgy döntöttem, h terápiaként majd takarítani fogok. ez különösen jó döntésnek bizonyult, tekintve, h azért voltam dühös, mert az egész lakás csupa kosz volt.