ma délelőtt bementem az egyetemre, ahol találkoztam emberekkel, akik integettek nekem meg szóltak hozzám jó szót, és úgy éreztem, visszatér belém az élet áramlása, és mégis szép, mégis érdemes, meg hasonló nyálas dolgokat gondoltam az életről és tartozékairól, mentségem az, h egyrészt jótékony hatású gondolatok voltak, másrészt nem írom le őket sehova.
tehát ebben a frissen szerzett pozitív lelkiállapotban ültem le egy padra ebédelni a károlyi kertben. mellémült egy öreg néni, jaj, de aranyos, kedves öreg néni, gondoltam, beszélgetni szeretne, le is veszem a fülhallgatót, szimpatikus öreg néni. a szimpatikus öreg néni, namármost, az azoknak a legjobb, akik már meghaltak tételmondattal nyitott, és így is folytatta, h neki négy rokona is meghalt már idén, és ő is öngyilkos akart lenni, mert akik nem élnek, azok már nem éreznek semmit legalább, ebből a szörnyűségből, és nehogy azt higgyem, h ezt az ő 96 évének keserűsége mondatja vele, mert nem, már 50-60évesen is reménytelen minden. a lábaimban sincs már erő, még szerencse, látom, a magáéban van, bökött a vádlimra a néni. hát, én ezt zsírnak szoktam hívni, gondoltam, és nagyon gyorsan befejeztem az evést. még felhívtam a néni figyelmét arra, h ma különösen szép napunk van, aztán elszaladtam a világító-rózsaszín cipőmben.
