it helpdesk (from it crowd)

ma reggel anélkül mentem le a boltba, h kifestettem volna a szememet, h nyomorúságom kiegyenlítődjön a bőröm belső és külső oldalán. katarzis nem volt. kiderült viszont, h az eladófiú, aki utánam szokta kurjantani a zöldségek kódját, amelyekkel a mérleg felé tartok, feltételelek nélkül szeret. a paprika 23as.

nem süt a nap, nem megyek ki, takaró, tea, írok, olvasok, amikor már biztos nem lehet érezni mások vasárnapi ebédének az szagát, kinyitom az erkélyajtót. lemosom kívülről a szörpösüveget, h ne ragadjon. szerelmes vagyok az új vágódeszkámba, öröm rajta darabolni a zöldségeket, amiket már nagyon unok, mellesleg. apró darabokra vágom az uborkát, a háttérben latin dalszöveg, áhítat, polifónia. találtam egy új zeneszerzőt, majdnem megölt a csellóversenyével. csak ültem vizes hajjal, és majdnem meghaltam. zselés szaloncukor-illatú a samponom.
nagyon nehéz ez az egész, pedig azt hiszem, nem is fáj, és nem is tudom, miről beszélek.


peteris vasks - cello concerto, canto i.

ma délelőtt, külső ingerek hiányában, megutáltam mindenkit. és mivel nem vagyok olyan, aki mások szemében a szálkát, magáéban a gerendát sem, magammal kezdtem az egészet. most innen nem emlékszem, hogy szoktam továbblépni, de azt hiszem, semmi olyan módon, amit követnem kéne ezúttal is. megtehetném, h nyitok a világ felé, h még jobban rászolgálhasson az utálatomra, de fennáll az esélye, h a világ csalódást okoz és körém fonja szerető karjait. most nagyon óvatosan kell kalkulálni. de mit is akarok.

sorról sorra megyek, minden kuktáról visszanéz az arcom.

biztos tudjátok, milyen az, amikor egy új szubkultúrával ismerkedtek meg és átvesztek bizonyos formulákat, de aztán kiderül, h hibásan használjátok. na, azt hiszem, ez történt a tivadarral, aki nemrég egy ebéd közben hallgatta a barátnőim beszélgetését, levonta a maga következtetéseit, és azóta úgy gondolja, úgy kell kifejeznie magát ha hozzám intézi szavait. az alábbiakat hiszi a tipikus női nyelvhasználat mindennapi példáinak:

van a csoportomban egy helyes fiú, úgy szülnék neki egy gyereket.
csodálatos hely, úgy szülnék oda egy gyereket.
láttam egy cuki kabátot, úgy szülnék neki egy gyereket.

ezek ott kinn komolyan a hidat meg a szaladgálást választják, pedig lehet függőségi nyelvtant is tanulni vagy kórusműveket vezényelni a szobának. meg vannak ezek őrülve.

your message has been displayed to the
user. there is no guarantee that
the message was read or understood.

how defenceless we are.

ma azt olvastam, h a szorongásoldókat az anyukájuktól elválasztott, bánatukban ultrahangon sikítozó kispatkányokon próbálják ki. kiesik az ember kezéből a rivotrilos üveg, nem igaz.

ma hallgattam rákosi mátyást, gerő ernőt, és kádár jánost beszélni, és nézegettem őket képeken, próbáltam beleképzelni a szovjetnadrágos, mellényes, kalapos bácsikba az életrajzukat. megnéztem rákosi mátyásnét, gerő ernőnét, és kádár jánosnét is. mindenkit megnéztem. beszélnek bele a mikrofonba a lenin-kép alól. a kis troll áll egy 5méteres, saját arcképével díszített emelvényen.
kigyúrt férfi a balatonnál. nevető nő csimpaszkodik a karjába. gondosan vasalt ingek. hova tegyem.

elmegyünk a felolvasóestre, és a hely olyan bölcsészlányokkal lesz tele, mint amilyenek mi is vagyunk, és csak mi fogjuk tudni, h mások vagyunk, mint a többiek. sőt, a többiek ugyanezt fogják gondolni magukról, és csak remélhetjük, h a mi érveink megalapozottabbak.

a lucia egyedülhagyott minket a lakásában, és kiadta a feladatokat, h. keressük meg az elrejtett, palacsintatöltésre alkalmas alapanyagokat, (google használata nélkül), és alkossunk belőlük töltelékeket. akkor szépen visszatettem az apácanéni mumifikálódott kezét a polcra és serény diódarálásba kezdtem a bárpult mögött, miközben hátulról 5 koponya tekintett le rám.

a délelőtti pörgésben még reálisnak tűnt a mára írt, 18 itemet tartalmazó lista, cikkolvasástól mosogatásig. szerencsére voltak benne bónuszok, mint pl könyvet nem itthonhagyni (ehhez ki kellett volna venni a táskámból), órára menni (útbaesett úgyis). meg mire hazajöttem, kori elmosogatott.
most pedig ülök a maradék felett és sóhajtozom, h bedarált az életerő.

én ezúttal nem akartam kocsmázni menni a nyelvészekkel, tényleg, kiégtem én már, elegem lett, h mindig csak kocsmák, a múlt héten is be kellett iktatnom egy templomi koncertet péntek estére, h kodályt hallgathassak fújhassak egy kicsit. de aztán azt mondta a dani, h jajaj, nagyon rámjött a csütörtök esti grúz. na itt éreztem, h a vak teiresziász is csak azt suttogná a fülembe: ha csütörtök, nyelvészkocsmázás. észveszejtett röhögésben törtem ki, h milyen vicces ez a dani, agyára ment a "grúz nyelv szerkezete" kurzus, és azt mondja blues helyett is h grúz, értitek, muhaha. najó, lehet kicsit sok kávét is ittam. ráadásul aztán mondta, h nem grúzt mondott, hanem bluest, tehát ő nem is olyan vicces, de én már akkor elindultam a lejtőn. és ezután még megpróbáltak viccesek is lenni, on purpose, és mondták, h csodálkoznak, h nem azt értettem, h brúsz, mer igazából én biztos örülnék, ha rámjönne a csütörtök esti brúsz. akkor méginkább vihogni kezdtem, pedig valójában számomra fájdalmas sztori ez, a brúszról, aki egy az északi sarkkörön túl élő, határozott kézfogású, megnyerő mosolyú, homoszexuális fonológus. de mondom, nem volt idő szomorkodni, különbenis, van még elég fonológus a világon, sőt, a városban, és ekkor 2 már karon is ragadott kétoldalról és az állapotomra hivatkozva elvezetett a kocsmába. senki nem kerülheti el a végzetét.

nehéz elfogadni, amikor megkopnak a régi képességek; amikor vmi, amit ösztönösnek gondoltál, egyszercsak nem az igazi. hiába, gyakorlás hiányában az idő vasfoga kikezdi a legbegyakoroltabb tevékenységeket, legmechanikusabb mozdulatokat is, a legprofibb lövő is elvétheti a körök közepét hosszú szünet után.
elmentem lila pulóvert venni, és csak itthon vettem észre h egy zöld szoknyával tértem haza.

igen, igen, igen, tulajdonképpen úgy megy ez, h mikor elfogy az életünkből az esemény, a nyavalyognivaló, és éppen egy barátjunk sem kíván bloghős lenni, akkor megszervezésre kerül a bloggertalálkozó a bloggerkávézóban. mert igazán, nem vágyunk sokra, és minimális input is elég nekünk, h bejegyzést írhassunk róla. és a kör tényleg bezárul és eltartja magát.
mondhatnák a rosszmájúak.

a társalgás egy pontján, hosszú mérlegelés után úgy határoztam, h nekem is hangomat kell hallatnom és nézeteimet kifejtenem, ha már a zsíros-hagymás palacsinták ízesítéséről van szó. piros arany!, kiáltottam. ritkán szólsz, de akkor csípőset, jegyezte meg bright.

a betegségben az a jó, h az ember tisztában van vele, (v legalább az illúziója megvan), h van benne vmi jó v értékes, ami akár működhetne is, kibontakozhatna, csak elromlott. h van benne vmi.
a felkelés utáni óra kritikus mindig. de van, h a felkelés utáni 168, 672, 26208 óra.

megérkezett a kata a buliba, és, másokkal ellentétben, nem vodkát vagy bort vagy chipset húzott elő a szatyrából, hanem kifliket, margarint, szalámit és paprikát. aztán nekiállt szendvicseket csinálni. és akkor már éreztük, h vele történt vmi, ráadásul a kismamablúza volt rajta, és láccott, h legszívesebben be is takargatna mindannyiunkat. aztán kérdésünkre elmesélte, megnézett egy családi sorozatot, ami amúgy hétről hétre, lassan adagolja a dolgokat, de ő egyben nézett meg egy egész évadot, és most öt gyereket szeretne azonnal. és h ráadásul a világ legszebb férfija jáccott benne. ezen a ponton kissé elterelődött a téma, h színész vagy nyelvész-e a világ legszebb férfija, avagy filmszakos bölcsészlányok versus nyelvészetszakos bölcsészlányok gyümölcsöző beszélgetései, részletekkel nem untatnék senkit.
mindenesetre a katának talán nem kéne megnéznie egy részt sem a dexterből.

úgy esett, h utaltak egy kis pénzt bankszámlára. és úgy esett, h nincs egy göncöm sem, vmint úgy esett, h szabad volt a délelőttöm. gondolom mindenki tudni véli ennyiből, h mi lett ennek a végkifejlete, de. minden bíztatóan indult pedig, budapest belvárosa, napsütés, és én próbáltam a helyzetnek (i.e. h hétfő délelőtt vásárolgatok a váci utcán) adekvátan viselkedni, tehát azt játszottam, h fiatal vagyok, gazdag és kegyetlen. egy ideig ment. aztán a 3. boltban már elkezdődik a b-tervek konstruálása, pl h nem is kell új nadrág, inkább visszafogyok a tavalyiba. aztán az 5. boltban már fel se próbálja az ember lánya a próbafülkébe bevitt dolgokat, csak ül a széken, míg a felakasztott ruhák takarják fentről a fényt, ugyanakkor nem takarják szemből a tükröt. hát itt törik meg az ember lánya. és akkor hazamegy, és a lakótelepi kispostán befizeti a számlákat a pénzéből.

caldara - crucifixus

"na, ezt a dalt meg egy éve írtam: lalala lala lala, mi vagyunk hárman, én, meg, és azt kell tudni, h akkoriban nagyon szerelmes voltam plátóian az annába. lalala lala lala, mi vagyunk hárman, én, meg ő, meg, de kicsit bajban voltam, mert akkor még a szandrával jártam, és h lalala lala lala, mi vagyunk hárman, én, meg ő, szóval bajban voltam, h most akkor hogy írjam bele a dalba, h én egy annába vagyok szerelmes, ezt nem írhatom bele. de megoldottam. lalala lala lala, mi vagyunk hárman, én, meg ő, meg az annamari."

(edit: majdnem jól emlékeztem a szövegre.)

kicsit szégyellem ezt a nagy jókedvet, néha szinte elfelejtem h amúgy, defaultban, milyen boldogtalan vagyok.

lehet h tulajdonképpen önző vagyok, mikor szabadidőmben nem a közjó megteremtésére próbálok kidolgozni  elméleteket és terveket, hanem a tivadarral a hamletet és az antigonét próbálom átírni vc-fonológiai keretbe.

azon gondolkodom, h írtam egyszer, h a környéken, ahol lakunk, leginkább csak mi vagyunk a rocknroll. de most rájöttem, h az ilyen estéken, mint a mai is, amikor egészen hajnalig hisztériába hajló tanulás és munka van; meg minden elromlik, ami csak elromolhat, és ahelyett, h angol nyelvtanulóknak szerkesztenék kérdőívet, a számítógépasztal alatt fekszem csavarhúzóval a kezemben, és a 2 számítógép között az egyetlen működő adatátviteli módhoz kell a telefonom infrája; ilyenkor nem is a rocknrollt hozzuk a környék levegőjébe hanem a halálmetált.

hazajöttem, lefeküdtem a szobában a földre a mirelitzöldségekkel teli szatyrom mellé, és suttogtam korinak, h az élet, na az, milyen rettenetes. kori épp egy magnókazetta kettészakadt szalagját próbálta celluxszal megragasztani.
azt hiszem, egyetértett.


(edit: szóval kori egy kazettás diktafonnal felvett interjút próbált legépelni. egyes részei, bizonyos okokból, soha semmilyen folyóiratban nem lesznek publikálva, csak itt. exkluzív anyag.)

ma este vacsora közben teli szájjal részleteket adtam elő korinak az elizabeth c. musicalből németül. egyszerűen nem tudok állandóan stresszben élni, nem bírtam tovább hallgatni, h míg én eszem, ő folyamatosan kérdezget, h hogy nevezzük el a képzeletbeli kutyánkat és kecskénket. nincs ötletem, jóvan? engem is frusztrál, h itt lófrálnak a lakásban, és még nevük sincs.

meg kéne énekelni egyszer az összes nőt. akik már lerágott csontok, meg akik kimaradtak, azokat is. a dühös nőket, akik szívszaggatóan sírnak orgonaszóra. lehetne egy ilyen est, a beállásnál a léda-dal felénél kiszólnék, h még egy kicsit kérnék szépen a kontrollba, fiúk, aztán gyors egymásutánban jönnének a marylin monroe-, sylvia plath-, mona lisa- (ő is dühös volt, ebben biztos vagyok, mosoly ide vagy oda), és cassandra-balladák, aztán elszívnék egy szál cigit, mielőtt a következő blokkot kezdeném. jane doe, jean d'arc, tocsik márta.


soko - shitty day
szinte pont így gondolom.

az történt az előbb, h rákerestem google-ön egy bizonyos élelmiszer nevének helyesírására, ahelyett, h kimentem volna megnézni a hűtőben.

bloggerek és bloghősök meeting volt kedd este, lucia és L., isolde és bright, én és a seggem jelentünk meg a tandemben.
minden irl kapcsolat természetesen csak másodlagos, hisz bloggerekről beszélünk.
az isolde pl kifejtette, mennyire hiányoznak neki a régi idők, mikor még bloghős volt bright azóta már megszűnt blogjában. és fáj neki, h ő már nem lehet bloghős. bright erre, isolde elkeseredettségét enyhítendő, megemlítette, h cserébe viszont elvette feleségül, dehát értitek. az nem ugyanaz.
és közelebb jutottunk annak a megfejtéséhez is, h miért hullanak luciáéknál a titkárnők, mint a legyek. vagy nem is tudom, végülis lehet h tényleg el lehet várni vkitől, h mikor a lucia egy csésze kávéval a kezében rohan felé, akkor ugorjon el az útjából. ha háttal áll, háttal áll. akkoris.

pár napja reggel átszaladt előttem az úton egy mókus. este hazafelé rámmosolygott egy kutya.
találkoztam emberekkel is, de az nem kavart fel ennyire.

na, megyek, h csináljak vmi hasznosat is még ma. mer mire bemegyek az egyetemre, már késő lesz.
(ismeretlen szerző)

zoli bácsi szolizik, mert multimilliomos. megcsalja a feleségét mert multimilliomos? vagy ez nem függ össze?

évek óta nem hagyta el a számat olyasmi, h hármas alapú logaritmus kilenc*, de ez még semmi, pascal kísért az aktuális tananyagban, meg egyéb, középiskolai fizikaóráról (nem) rémlő dolgok.

amikor a múlt héten még én is ott voltam abban a teremben, ahol előadás közben felmerült példaszóként franciául a watt, és you know, what watt is, ültünk ott 30an, bölcsészek, néztünk, mosolyogtunk. electricity, whatever.

(*tanultam matekot egyetemen is, de nem ezt a visszataszító részét)

összeomlik a világ és rám fog esni az egész. azt hiszem, ilyenkor szénhidrátot kell enni.

na és ha bejegyzések nem lennének, csak kommentek.
nem tudom, hogy békülnék meg magammal.

(a zenei projectet arvo pärt nem hagyja elindítani egyelőre.)