engem egyszer a fonológus férfiak fognak sírba vinni. remélhetőleg a karjaikban.

nagy dolgok történnek itt egyébként. már az első este új alapokra helyeztük a tudományt. harrypotterileg. chomsky lett you-know-who.

ebédnél:
tivadar: "kedves mindenki, aki olvastok, szerencsésen megérkeztem brno-ba," ezt írd majd.
dani: kezdd úgy h "kedvesnaplóm"

nem elég, h itt akarják elolvasni utólag, h mi történt velük, még azt is meg akarják mondani, hogyan írjam meg. megáll az ember esze.

ági, sztem neked tényleg innod kéne. nem azért, h akármi... hanem h túlélj.
(tivadar)

brno felé a vonatúton danitól vettünk csehszlovák nyelvleckét, amelynek segtségével már folyamatosan el tudom mondani csehszlovákul azt, h [dobpergés] jónapot kívánok, nyelvész vagyok, nem értem!,vmint a fiúk megtanulták azt is, h 2 sört kérek, és vmi lónyálat a hölgynek nagyvonalúan beleszőve engem is, aki az egyetlen absztinens vagyok a társaságban az egész táborban (az egész világon?).

most pedig elutazom brno-ba, ahol 170 hozzám hasonlatos emberrel lelkesedünk olyan előadásokon mint pl a verb movement as a structure-creating operation című, mert nekünk ez örömöt okoz; és ezt egészen addig csináljuk, míg mindenki alkoholmérgezést nem kap körülöttem, és állva el nem nyom minket az álom. nyelvészek öndestruktív nyári egyeteme.

virtuális életem immár végképp fékevesztett lett. ma egy olasz macsót invitáltam h lebegjünk 10 méter magasan és táncoljunk diszkózenére, közben kéjesen kacagtam. second life.

hosszú, hirtelen ötlettől vezérelt éjszakám volt, amelynek eredményeképp 1. elért a válság; 2. sikerült levonnunk azt az egyszerű, de mély tanulságot, h jó, h nem vagyunk macskák.
az elsőt igazából rgabor váltotta ki, aki a csókolom koncert közben a gödörben megjegyezte, h olyan rezignált értelmiségi arccal ülök ott. erre tett még egy lapáttal pzs, aki felbukkant a múltamból, és hozzátette, h szerinte én ötödikes általánosiskolás koromban is már rezignált értelmiségi arcot vágtam. és erre én válságba kerültem (najó, igazából egyik válságomat egy időre felülírta a másik, ennyire vagyok kiegyensúlyozott), h mi az, h nem láccik az arcomon, h én élvezem a csókolom koncertet, és mi az, h ötödikesen is ilyen arcot vágtam, hol itt a fejlődés. de persze ők csak vicceltek. na persze. na persze. én meg most tükör előtt próbálok az értelmiségietlenül, lazulva nézni.
aki pedig tud vmit a macskák szaporodásáról, amelyről nekem tegnap meséltek részletesen, az minden bizonnyal egyet fog érteni velem, h jó, h nem vagyunk macskák. nem fejtem ki itt, bocs.

vannak dolgok, amiket nem azért kapsz, mert kiérdemled őket vmivel, amit csinálsz, hanem egyszerűen azzal érdemled ki őket, h az vagy, aki. mindegy, milyen. nem kell 5ösöket hozni, lehajtani a wc-ülőkét, beküldeni a kupakokat, (sok) pénzt keresni, elsőnek lenni. csak annyi az egész, h te vagy a szerelme. a barátja. a gyereke.

unom

a fiú, akibe 10évesen halálosan szerelmes voltam, és aki ezzel egyidőben a legjobb barátnőmbe volt halálosan szerelmes, aki pedig egy másik fiúba volt halálosan szerelmes, (így szerettük mi körbe egymást ifjúkorunk hajnalán - de legalább mindenkit szeretett vki); szóval ez a fiú úgy hív minket, az akkori legjobb barátnőmet és engem, nagyvonalúan, h régi szerelmeim. és olyan kedvesen mondja, h nincs is kedvem emlékeztetni a nagy régi szerelmesség részleteire, aszimmetrikusságára.


(over the rhine - i want you to be my love)

tegnap reggel miskolcon keltem és budapesten feküdtem le.
ma reggel budapesten keltem és miskolcon fekszem le.
holnap reggel miskolcon kelek és budapesten hajtom álomra a fejem.
óh, én nem így képzeltem el a rem-fázist.

(bár kétségtelen, h lehetne rosszabb. ha nem ott ébrednék fel, ahol emlékeim szerint elnyomott az álom.)

délután aludtam, és álmomban nagyon vicces volt az élet körülöttem és nagyon vicces blogbejegyzéseket írtam róla. aztán felébredtem, és se vicces élet, se vicces blogbejegyzések.
bárcsak jutna minden napra egy rem-fázis.

egy néni, viszonylag magabiztos léptei után, megtorpant a ferenciek terén a mozgólépcső előtt. persze a néniknek nem kell félni, ha agnus arra jár, és karon ragadja őket a benne buzgó segítő szándékkal és bíztató felkiáltásaival. ami ezúttal is így történt. aztán néha lehet h ekkor fognak csak igazán aggódni a nénik. és akkor félúton lefelé agnus fülébe súgják, h azért bizonytalankodtak a mozgólépcső tetején, mert nem biztos, h metróra kell szállniuk.

jót beszélgettünk. szeret magáról beszélni.

meleg van. 2naponta fogalmazódik meg bennem vmi, ami közlésre sem érdemes. plusz az elmúlt 2 napban jelentős időt töltöttem olvasással, olyannyira jelentőset, h mikor épp nem olvastam, varázsigékkel próbáltam magamhoz szólítani a tárgyaimat, nem oltottam fel sötétben a lámpát, nehogy megtaláljanak a halálfalók, és hosszú időket töltöttem szerelmesen merengve albus dumbledore-on.

a minap a blahán szembejött velem egy wuki, és adott egy wukis matricát. what. the. fuck.

a kuka mellett
amikor egy bácsi alszik a kopott fotelunkban,
amikor 40 fokban az anyukám téli pulóvereit próbálgatják örömmel,
amikor lelkesen és érdeklődve forgatják a 80as évekbeli számtech-könyveinket,
amikor hálával tele szorongatja a kezünket egy néma hajléktalan mer szétszedheti a régi mosogatógépünket,
olyankor... nem is tudom.

akinek még vannak tervei ebben az életben, az jobban teszi, ha nem kattint ide.

tehát én most helyre próbálom tenni a dolgokat.
pl keresem a vágyaimat, mer vhogy cserbenhagytak. nincs kedvem pulóvert venni(!!!). semmit nincs kedvem venni. kimentem a wampra is, minden gyönyörű volt és vicces, de akárhogy próbáltam, csak nem kívántam meg semmit. programokat is a józan eszemmel szervezek a kedvemlenne-mechanizmus helyett.
aztán meg még anger management leckéket veszek az eronikától, aki a dolognak már a magasfokán van (bár attól is függ, mit akarunk elérni), és indulatai valamint érvei megfelelő stílusban való prezentálásával a zebrán taxisokat sarkall arra, h kiszálljanak a kocsijukból és üvöltezzenek. ez tanulható tőle, mindenkinek ajánlom, az első lecke után nem sokkal már azt mondtam egy fiúnak aki majdnem fellökött az utcán, h bazmeg. igaz, h halkan, és igaz, h nem volt magyar.

mai hűsölési-sportolási kísérletünk kis híján meghiúsult. mert kinek van kedve bemenni a vízbe, mikor a szomszéd medencében a vízilabdás fiúk edzenek? egy időre tehát mi is beültünk a csodáló nők terjedelmes táborába, hisz, ahogy kata mondta, amikor egy-egy felsőtest kiemelkedik a vízből, könnyek gyűlnek az ember szemébe.

Ma bolyhos csönd a nyár, keringő vattazápor,
válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától,
a cintányér, a dob, a síp, a kasztanyét
cihát lobogtat érte, pár dunyha tollpihét,
meleg szél szórja szét prüszkölve és kacagva,
vedlik a nyár, az ágynak, asztalnak is vacak fa,
bár kormos és vörös szemed az éjszakától,
s nem látod tán e boldog, fehér erdőt a fától,
szeretnek, mind szeretnek, hajlong a kába rost,
majd fognak és kifőznek, irkába papirost.
Vedlik a nyár, szivem, lenyergelt vattapóni,
na bumm sztarára bumm, hát nem fogsz folytatódni,
pofozgatsz, mint a szél, cihát és tollbabát,
na bumm sztarára bumm, nyitsz ugróiskolát,
kis ródlizó anyák, kis kölykök szája kapkod,
mi hát a fulladásod e sürgő vattahadhoz?
az ugrabugra hóhoz egynyári némafilmen,
mind elmegyünk, na bumm, ma épp te mégy el innen,
hol forrón és puhán kering a vattazápor,
s válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától.

(parti nagy lajos - nyár, némafilm)

3 napig nem volt időm gondolkodni. nem volt időm érezni. azt se tudom, hányadán állunk. jól vagyunk-e vagy szenvedünk. a terv elvileg az, h ma sokáig fenn leszek és gondolkodom és mély depresszióba zuhanok, de egyébként nyitott vagyok mindenre. aztán pedig beszédem van a metaemócióimmal.
ágnes, egy 10es skálán hogy érzi most magát.

este hazafelémenet figyelni kell h megfelelő számú árnyékom van-e, és velem egyszerre lépnek-e.

e. nagymamájának ehetetlen a főztje, mióta saját bevált módszerei helyett a tévészakács lacibácsi fortélyait követi.
tegnap reggel egy néni elesett a főutcán és sírt.
a nagymamám 72éves korában azt mondogatta, h ő még csak 71, és ne merészeljük azt írni a sírkövére, h élt 72 évet. mégis azt írtuk.


lizz wright - stop

miért nem lehet mindent a közepéről kezdeni.

egyszer majd írok egy drámát, ami valójában egy belső monológ lesz az edzett lélek és az edzetlen test összecsapásáról, és az lesz a címe, h 30 perc az ellipszistréneren.

ma lilivel és az orvostanhallgató barátnőimmel (akik amikor le kell mondaniuk egy találkozót, úgy exkuzálják magukat, h smsben elküldik a vércukorszintüket, vérnyomásukat, és egy halom egyéb számot, amelyek alapján, gondolom, rá kéne jönnöm, h nincsenek jól) úsztunk, jégkrémeztünk, napoztunk (nem volt nap), feküdtünk a bícsen és a menstruációs ciklusunkról, cipőkről és férfiakről beszélgettünk (a lányok már csak ilyenek, hisz tudjátok), miközben kövér kisfiúk lábai kandikáltak ki a bányatóból.

mindig nem sokkal a vége előtt törik össze bennem vmi. nem olvasom el az utolsó fejezetet, szenvedek megtanulni az utolsó témakört, szünetet kell tartanom a film utolsó 20 perce előtt, h végig bírjam ülni. ma reggel pedig úgy fejeztem be a mosogatást h kidobtam 2 edényt.

ma éjjel a katával hivatalosan is leszámoltunk a baráti tanácsadás intézményével, amiben egyikünk sem hisz. együttszenvedés van, meg együttboncolgatás, krízishelyzetek írásos és szóbeli megnyilvánulásainak aktív befogadása. esetenként seggberúgás.

elte, indexleadás.

így nyelvészkocsmázás után hazatérve szinte már szomorú szívvel majszolom a csokis kalácsot, mer hamarosan fel kéne kelnem, h beirassam a 18. ötösömet a félévben. félő, h a kedvenc menzánkon való ebédelés után nem érek át időben a szimplába. forrócsokizás után olyan fárasztó énekelni. belefújja a szél a hajamat a fagyiba.

ma kivételesen felbontottam az otp-s levelet, mer a hónyomi teljesen megindított, meg mintha kicsit vastagabb is lett volna a szokásos szabványborítékaiknál (amelyekre egyébként fél-blogbejegyzéseket írok a metrón és hónapokig felbontatlanul hányódnak a táskámban, amikoris széttépem őket és kidobom). és milyen jól tettem, az új kártyámat küldték. a fene se tudta, h lejárt a régi.
(ja. és a bankkártya hátoldalára van írva a telefonszám, amit fel kell hívnom, ha ellopják a kártyámat.)

amikor öndestruktív vagyok, egészen addig maradok fenn, amíg olyan mértékben nem utálom már magam, h az abból csak az önkívület a kiút és muszáj aludni.
amikor önkonstruktív vagyok, az annyira nem izgalmas. flow hajnal 3ig, akármi kapcsán, reggelre általában tiszta a lakás és megválaszolódnak az emailjeim, 50 oldalnyi újonnan talált vers kinyomtatva az ágyam mellett.
miért gondolom, h amikor utálom magam, az izgalmasabb.

én: [átlapozok egy prospektust]
kata: mi az?
én: vmi művészet. kell?
kata: nem. szar.

amikor a lelkes bölcsészhallgatókból megszólal a jövő értelmiségije.

kata: ... na jól van, de mostmár nem mondok ennél többet.
én: de, sorold még, 7 pluszmínusz 2 itemet meg tudok jegyezni.
kata: de 3 után már elmegy a kedved tőle.

sose próbáljatok kormányzásfonológia-vizsga előtti este zenét hallgatni. ezek az elvadult szegmentumok addig kormányozzák és licenszálják egymást, míg szét nem esik a dalszöveg. minden második szaván kényszeresen ellenőrzöm a tanultakat. ilyen nehéz legutoljára a pedagógia-pszichológia szigorlat előtti este volt, amikor született feleségeket néztem. mennyi utalás! nagyobb mélységek vannak abban a sorozatban, mint gondolnátok.

az a baj csak a blogolással, ami a jó is benne. h annyira nagyon gyors és pörög. h az az izé, amit jobb helyeken alkotói válságnak hívnak, az egy nap után is elérheti az embert.
és persze h ez azér nem mindig akadályozza meg abban, h attól még írjon. khm.

köszönjük, ann, h a nehéz időkben is támogatást nyújtasz.

csütörtökön felelevenítettük az eronikával a legelső találkozásunkat, elsőévesként az angol szakon, a legeslegelső óránk előtt. legelső feladatunkat is együtt csináltuk, méghozzá egy darab topic sentence-t kellett kiizzadnunk; és mondtam is eronikának, h emlékszem, h ő beletette azt a szót h certain, ami akkoriban nagyon komoly elismerést váltott ki belőlem, mer akkor még nem használtam volna magamtól. azóta nézek fel rá. aztán tovább beszélgettünk, és felvilágosítottam, h vad kati ugyanaz a személy, mint michelle wild. mostmár ő is felnéz rám.

valamelyik este bruce springsteenre mosogattam a szürkületben, és az jutott eszembe, h ez pont az az életérzés, aminek elizabeth wurtzel minimum egy fejezetet szentelhetne. mint aki most szabadult a prozac-országból, na ezt most tényleg ne, gondoltam, aztán szerencsére elfogyott a mosatlan és lejárt a bruce cd. aztán rákerestem elizabeth wurtzelre, merhogy idén lesz 40 éves, és mi van vele, de semmi. myspace-en barátja sylvia plath és bruce springsteen.

anyway, ha vkinek esetleg megvan vmelyik könyve angolul, kontaktoljon és szeretni fogom nagyon.